Mostanában egyre többet sétálunk kinn az utcán, már amikor az idő megengedi. Tos ugyanis kicsit még fél az esőtől, és amikor megérzimagán a cseppeket, máris iszkolna be a házba :) Gazdi1 múltkor elvitte a tatai Öreg-tóhoz, ahol hosszú órákon keresztül játszottak. Póráz nélkül is egy kicsit! És senki nem veszett el, de nem ám! A többi kutya próbált barátkozi velük, ám Tosii nem volt olyan hangulatban, inkább elbújt előlük. Azt hittük - akkor még -, hogy netán fél tőlük. Tegnap azonban kiderült, hogy eddig csak jól megjátszotta a kis szendét. Gazdi2 egészségügyi sétára vitte, amikor egy idegen ( még minden kuty az mondjuk, de ez nagyon) németjuhász keveredett hozzájuk.Gazdája sehol... kicsit meg is ijedtem, hogy mi lesz itt, ha éppen mopszot akar ebédelni az a nagy jószág. Tosii  simán tűrte a fenékszaglászást, bár játszani aztán nem akart. A másik ezt megunhatta, mert sértődötten hátat fordított neki és éppen menni készült, amikor a világ legviccesebb ... Nem is tudom, minek nevezzem, amikor egy nem egészen tizenkét centiméter marmagasságú törpeeb ugrálva rohan egy kifejlett juhászkutya után és ugat rá, hogy "hogy mersz itt hagyni???". Majdnem elrántott... Az esti sétát viszont muszáj lesz ezentúl a szürkületre időzíteni, mert a kis bohóc fél a sötétben, és lámpafénytől lámpafényig rohan remegve. Többet egyelőre nem megyünk ki ilyen későn.

Hát igen... amióta megtanultuk, hogy lehet egy labdát a fogakkal közrefogni, azóta ő az új kedvenc. Mi így játszunk. Kamikázemozdulatokkal végig az egész lakáson. Összevisszafelle :)

Három napja először vittük Tosiikát sétálni. Előtte már két héttel próbálgattuk rászoktatni, hogy a hám igenis egy szuper dolog.. hát mérsékelt sikerekről számolhatok be. Ha sikerül átbújtatni a buksiján ( általában ez az első nehéz és hatalmas stratégiai egyeztetéseket igénylő művelet - elterelő hadműveletként kéz- vagy pórázrágcsa...), akkor még mindig össze kell eszkábálni az alját is a pocakon. A fene se gondolta volna, hogy ez ennyire bonyolult...

Az első, a lakásban készült séta képei:

Itt még inkább ő sétáltatott minket, azzal a tipikus kis peckes járásával, szájában a póráz végével, összecsavarodva minden és mindenki körül, ahol csak lehetett.

Tosii egy héttel az után, hogy hozzánk költözött, már megtanult röfögni - gondolom, mindenki hallott már mopszlit lélegezni. Mivel az orruk sokkal magasabban van, mint egy átlagos kutyának, szuszogás helyett meglehetősen érdekes hangoat adnak ki. Kicsit olyan, mintha egy kismalacot az ember takaró alá rakna és csiklandozna.

Körülbelül két hónapos lehetett,amikor először sikerült ugatnia. Egyet. Hát attól úgy megijedt először! Azóta rendszeresen gyakorolja a kis csipogó ugatását. Leginkább akkor használja, ha épp enni készül. Naponta háromszor eszik, reggel, délben és este. Ilyenkor már öt perccel az etetés előtt az ember sarkában jár, ha éppen megállunk egy-egy pillanatra, rá is ül, hátha az segít, hogy gyorsabban juthasson az ennivalóhoz. 

Általában a mosogató felett készül az étel, így akárhányszor el szeretnénk mosogatni egy poharat vagy megengedjük a csapot, eszeveszett patadobogással száguld a kis mopszli a konyhába, hátha... Amíg meg nem látja, hogy elindulunk a tálkájával, a lábunkra támaszkodva próbál kukucskálni és az orrával böködve noszogat, hogy igyekezzünk, mert bizony ő már rettentően éhes! :)

Amint elindulunk, eszeveszett ugatásba kezd, pörög és forog minden egyes lépés után, hátrapillantgat futás és pörgés közben - ez már eleve hatalmas teljesítmény! Letenni persze nem lehet a tálat, mert hiába körülbelül 10 centis marmagassága, már fél méterrel magasabban benne van a buksija.

Naponta 75 grammnyi ételt eszik, így őrizzük meg az alakját - amúgy szerintem bármennyit képes lenne felfalni. Tényleg bármennyit. Arra leszek majd kíváncsi, hogy lehet majd átszoktatni a kétszeri evésre... Ez a három is kevés neki...

2008. december 7-én, alig egy nappal a Mikulás után új családtaggal gazdagodtunk. Egészen Jaszberényig utaztunk, hogy egy aprócska mopszlit közelről is megszemléljünk. Persze szerelem volt első látásra! Először csak szerettük volna megnézni - de otthagyni már nem tudtuk. Azonnal velünk kellett jönnie! Persze volt nagy riadalm itthon, hiszen egy ilyen kis lényre ugyanúgy fel kell készülni, mint amikor a kisgyerek már megtanul mászni, járni... el kellett távolítani minden kábelt, mozgatható, instabil vagy rágható dolgot, helye és otthont csinálni neki...

A hosszú utat végtelenül türelmesen viselte, pedig az indulás előtt igazi kis örökmozgónak tűnt. Az autóban békésen szuszmorgott és aludt felváltva. Hagyta, hogy a hasát simogassuk, vakargassuk a füle tövét és nyalogatott az apró nyelvével. Ami ugye a mopszoknál - legalábbis kiskorukban, azt nem tudom, hogy később milyen lesz - sima és puha, mint egy gumicukor :)

Szóval hazajött velünk. Tosiinak neveztük el. A neve mongolul dagit jelent - ezt nyilván nem kell magyarázni. Szegénynek egy rosszul sikerült császrámettszés miatt csak a jobb füle lifeghet, a bal igencsak aprócska lett, ám ez nem befolyásolja semmiben, ettől csak még aranyosabb :)

Tosii egy karakán kis mopszlifiú. Október 22-én született. Lassan másfél hónapja lakik velünk.

Ebben a blogban igyekszünk majd megosztani minden apró kalandot, minden mókás dolgot, minden nagyobb esemény, ami vele történik. Egyelőre vissza kell menni az időben, hogy a kezdetektől meg legyen örökítve a mi kis talajvámpírunk élete.

Tosi az első hetekben még alig érte el az egy kilogrammot, leginkább lábakon, lábak között és lábak alatt szeretett aludni, legyenek azok a lábak a földön, a széen vagyaz ágyon, neki mindenhol ott kellett lennie. Éber állapotában is a lábak között érzi a legjobban magát, nincs olyan helz a lakásban, ahová úgy lehetne lépni, hogy ne teremjen az ember lába alatt egy fekete gombóc. Ilyenkor villámgyors tud lenni. Az első napokban viszont leginkább békésen szuszmorgott.